АкушерствоАнатомияАнестезиологияВакцинопрофилактикаВалеологияВетеринарияГигиенаЗаболеванияИммунологияКардиологияНеврологияНефрологияОнкологияОториноларингологияОфтальмологияПаразитологияПедиатрияПервая помощьПсихиатрияПульмонологияРеанимацияРевматологияСтоматологияТерапияТоксикологияТравматологияУрологияФармакологияФармацевтикаФизиотерапияФтизиатрияХирургияЭндокринологияЭпидемиология

Az Isten kardja

Attila már az új hazában volt, mikor egyszer különöset álmodott. Azt álmodta, hogy meghasadt az ég, leszállt belőle egy ősz öregember, s egy kardot kötött a király oldalára. De nagyon különös kard volt az. Arany a markolata, s az volt a legkülönösebb, hogy amint a kardot kezébe vette, egyszerre maga előtt látta az egész világot, rengeteg erdőket, végtelen tengereket, fényes városokat, rettentő hadseregeket. S ahogy megsuhogtatta a kardot a világ négy tája felé, hát az erdők meghajoltak, a tengerek meghasadtak, a városok lánggal égtek, a hadseregek földre hulltak.

– No, ez különös álom volt. Ugyan mit jelenthet? - tűnődött a király, s magához parancsolta tanácsadó papjait, a táltosokat, hogy fejtsék meg álmát.

– Nem nehéz ezt megfejteni, nagyúr - mondja a legöregebb táltos. - Azt jelenti ez, hogy Isten a maga kardjának mását adja neked, s te azzal hatalmad alá hajtod az egész világot.

Abban a szempillantásban suhog az ajtófüggöny, s az őrt álló vitézek egy pásztorfiút vezetnek a király elé. Különös kard volt a fiú kezében, aranymarkolatú. Odanyújtotta a királynak. (...)

– Ahogy ma hajnalban nyájamat terelgettem, uram királyom, észreveszem, hogy sántít a fehér üsző, és véres nyomot hagy a lába. Körülnézek, mi szúrhatta meg ezen a selyemfüvön? Hát ennek a kardnak a hegye állt ki a földből. (...) Fölemeltem, és elhoztam neked, nagyúr, mert téged illet!

– Ez az Isten kardja! – kiáltották a táltosok.

(Móra Ferenc)

A készülődés

Csendes, ünnep előtti délután. A mezők üresek már, csak egy kis szél jár a vetések között, s a búzaszálak hajlonganak, igazodnak, mint a katonák a nagy parádé előtt. A kocsik pora leszállt már az út mellé, zörgés nem hallatszik sehol, s a gébicsek elgondolkodva ülnek a kökény ágán, mint a csizmadia a műhely előtt, amikor már letette a kalapácsot.

A gyalogúton öregasszony lépeget. Fején fekete kendő, karján kosár, és csak a szoknyája suhog, mert mezítláb van.

A kosárban egy kis cukor, egy méter rózsaszín pántlika, a levetett cipők, egy szál gyertya, s a kosáron sötét hárászkendő.

A szalag pedig szép. Fele Annáé, fele Magdáé. Megint egyformák lesznek. Szőke hajuk megcsillanik, a pántlika ide-oda hajladozik hosszú varkocsukban, mint a rózsa, s az asszonyok összesúgnak egy kis irigységgel:

– Az ikrek! Meg kell hagyni, szépen öltözteti őket az öreganyjuk… (…)

A nyárfás úton hosszú árnyékot vetettek már a fák, s odalátszott, hogy a falu felett száll a por, s a porból felkanyarog a kémények füstje.

A nyárfákon a verebek dicsérik az Urat, ám az is lehet, hogy csak a lebukó naphoz imádkoznak. Amilyen pogány népség: kitelik tőlük. Mert a nap már a házak felett pihen, mintha gondolkodna: itthagyja-e azt a szép júniusi világot, s a falu pora és füstje – valószínűleg a sütés-főzés illatai is – vörös aranyban ködlenek az ég alján.

(Fekete István)

Tüskevár

A madárság szertekóborolt, s a levegőben állandó volt a mozgás. Egyeseket már repülésükről megismerte Gyula, de a legtöbbjét nem. De így volt nem csak a madarakkal, hanem a füvekkel és a fákkal is, nem beszélve a repülő és mászkáló rovarokról.

Általában azonban otthonosabban érezte magát a fiú, s az izomláz is mintha megnyugodott volna. A táj most már ismerős volt. Messziről látszott a nagy szilfa a rétség szélén, Tüskevár dombja a nádasban, háta mögött a folyókanyar, és világosan érezte, hol van a kunyhó. Nem látta, de érezte, és egyenes vonalat tudott volna húzni az öreg csónak és a kunyhó között, és az volt az érzése, hogy egy háromszög egyik szegletén áll, melynek másik két pontja a szilfa és a kunyhó.

Tutajos önkéntelenül is tájékozódott, bár nem vetett számot azzal, hogy ezt cselekszi. (…) Meg-megállt, és árnyékára nézett, amelyre eddig nem volt mint időjelzőre szüksége, de most azt gondolta: öt óra lehet. Az idő múlását egyébként – a hatalmas ebéd ellenére – a gyomra is jelezte.

Természetesen Tutajosnak volt órája, de Matula tanácsára otthon hagyta. (…)

Így az óra otthon maradt, de nem is hiányzott. Itt nem kell lesni, hogy mikor csengetnek, és a felkelés perceit sem kell odázgatni. Eddig észre sem vette, hogy három-négy órával előbb kelt, mint odahaza, de el is aludt ebéd után azonnal, holott otthon ez alig fordult elő.

(Fekete István)

Szent István és a magyar kultúra

Ha azt vizsgáljuk, hogyan alakult a magyar kultúra István király idejében és a következő századokban, akkor abból kell kiindulnunk, hogy István király folytatta apjának, Géza fejedelemnek az örökét, aki már felismerte, hogy népe csak akkor képes beilleszkedni Európába, ha felveszi a kereszténységet. Igazán kereszténnyé mégis csak fia, István vált, aki azzal, hogy a pápától kapott koronával koronáztatta meg magát, jó politikai érzékkel az országot Rómához, és ezzel a latin írásbeliséghez és műveltséghez, valamint az európai országokhoz kapcsolta. Természetesen törvényeket alkotott, és tartós intézményeket létesített.

Az egyházi központok, az általuk fenntartott iskolák, könyvtárak, tudós műhelyek tevékenységének a következményeképpen kezdetét veszi Magyarországon az írásbeliség. Az első írott szövegek latin nyelvűek. De több oknál fogva korán megjelentek a magyar nyelvű írások is. A fordítóknak új szavakat, kifejezéseket kellett alkotniuk, és meg kellett birkózniuk a fejlett latin nyelv mondatszerkezeteivel. Ilyenformán nem csodálkozhatunk, hogy a finnugor nyelvek közül messze a legkorábban a magyarnak vannak nyelvemlékei, és már a XII-XIII. századtól olyan magas szintű irodalmi szövegek maradtak fent – a Halotti beszéd, az Ómagyar Mária-siralom –, amelyekből következtethetünk nemcsak a magyar nyelv színvonalára, sőt még a beszélt társalgási nyelvre is.

(Szathmári István)

Lázár Ervin öröksége

Minél kevesebb meseíró van a világon, annál szomorúbb a világ. Akkor mentek igazán jól a dolgok, amikor minden falura, minden közösségre jutott egy mesemondó: az emberek boldogabbak voltak, a bajok könnyebben megoldódtak. Aztán, ahogy fogyatkoztak a mesemondók, úgy lett egyre nagyobb baj.

Most, hogy elment közülünk a legnagyobb meseíró, most vagyunk csak igazán pácban. Ki fogja nekünk megmutatni ezután, hogy a legsötétebb sötétben is lehet élni? Ki tanít meg bennünket bukfencezni, bárányfelhőt bodorítani, s ki fog kirángatni a vízzel telt szarvasnyom-szomorúságból?

Legjobb lesz, ha ez ügyben a mesékhez fordulunk segítségért. Lázár Ervin meséi engem ugyanis arra tanítanak, hogy mindig van remény. Még akkor is, ha a kerek erdő négyszögletűre sikeredik. Mert nem az a fontos, hogy a kerek négyszögletű lesz, hanem az, hogy mégiscsak létezik egy hely, ahol nem számít, ha az ember kicsit elüt a megszokottól: például kék, fenyőfa létére lépkedni tud, fékezhetetlen agyvelejű, szeleburdi, öreg vagy csak annyit tud mondani: „dömdödöm”. Az egész ifjúkoromat áthatotta ez a Lázár Ervin meséiből merített remény, hogy egyszer én is megtalálom majd ezt az erdőt, és végigbukfencezem az elejétől a végéig.

(Boldizsár Ildikó)

A könyv

Elsőként beszéljünk a könyvről, hiszen az ismeretek fontos forrása, és hagyományos szerepe van a kultúra terjedésében. Sajnálatos, hogy manapság egyre kevesebbet olvasnak az emberek. Készen kapott történeteket néznek, hallgatnak, ami nem mozgatja meg a fantáziájukat és érzelmeiket. A televízió, a videó sajnos nagyon sok hívet szerzett, ezért ma a könyvek egyre inkább háttérbe szorulnak. Szomorú lenne, ha kikerülnének az érdeklődésünkből.

Könyv sokféle létezik. Vannak tudományos, ismeretterjesztő, szépirodalmi, magas színvonalú, és sajnos kevésbé magas szárnyalásúak is. Ki kell tudnunk választani a számunkra értékeset és fontosat. (…)

Az olvasás sok nyomot hagy az emberben. Sokszor társalgási téma is lehet a legutóbb olvasott könyv. Olvassunk tehát rendszeresen, ha időnk engedi.

Vigyázzunk a saját és a kölcsönkapott könyvekre. Ügyeljünk arra, hogy a könyveink lapjai ne legyenek gyűröttek. Ne hajtsuk be a lap sarkát, ne hagyjuk nyitva, szétfeszítve. Használjunk könyvjelzőt.

(Balogh László)

Nyelvhasználat

Édesanyánk szájából ismertük meg az első szavakat, majd használni is megtanultuk őket. Észrevétlen gyarapodott, gazdagodott ez a kincsünk. Naponta élünk vele: elmondjuk fájdalmainkat, örömeinket, megosztjuk titkainkat legjobb barátainkkal. A nyelv engedelmes eszközünk, segít a kapcsolatokat megteremteni és megtartani. Szólítjuk egymást, köszönünk, érdeklődünk, mesélünk, (...) és élünk e kinccsel százféle módon az ébrenlét minden percében. Üzenünk társainknak, üzennek az írások, a könyvek milliói éppúgy, mint a címek, feliratok vagy a családtagok apró levélkéi a konyhaasztalon.

„Szavak nélkül is megértik egymást” – mondják sok jó barátról, régi ismerősről. A tekintet, a mozdulat, egy szemvillanás elég, hogy a társ tudja, mit akar mondani a másik, vagy mit kell tennie neki. A kapcsolattartásnak vannak ilyen szavakkal ki nem fejezett eszközei is. Naponta használjuk ezeket minden különösebb erőlködés, gondolkodás nélkül.

A szavak nélküli üzenetek formái, szokásai évezredek alatt formálódtak ki az emberek között, eltérések lehetnek a földrészek, de még egyes országok, népek között is.

(Schiller Mariann)

A festett ládától a világhírig

Munkácsy Mihályról, a festőművészről van szó. Ő kezdte asztalossegédként, hogy a maga készítette faládákra színes képeket festett. Tehetségét hamar észrevették szakértő felnőttek és taníttatni kezdték. Előbb Békésgyulán, majd a fővárosban, hamarosan innét tovább: Bécsben, majd Münchenben tanult különböző festőiskolákban. Hol rajzolt, hol festett képei azt a művészetben nagyon is igényelt valóságot mutatták, amelyet az egyszerre bontakozó romantika és realizmus az irodalomban lázasan keresett. 1844-től 1900-ig élt. Ez az 56 esztendő elegendőnek bizonyult a nagy életmű kibontakoztatására, és ő lett a realizmus legnagyobb magyar alakja a festészetben. Az egyre divatosabb arcképfestő fokozott érdeklődéssel fordult a nagyvilág változatosságai felé. 1863-ban Regélő honvéd című nagyalakú festménye kiállításon keltett országos feltűnést. Ettől kezdve művészhíre már túlterjedt az ország határain is. Müncheni tartózkodása után Düsseldorfba költözött. Az itt alkotott Ásító inas című, meglepő festménye egyik leghíresebb műve. Az ugyancsak itt alkotott Siralomház című festménye egy csapásra nemzetközi hírnevet szerzett neki, mert a párizsi világkiállításon aranyérmet nyert vele. (…) Majd egyre nagyobb formátumú vásznai születtek meg. (…) A legfőbb múzeumok vetélkedtek érte, az ezután létrejött bibliai tárgyú, azóta is világhírű képeiért, a Krisztus Pilátus előtt, majd az Ecce homo című művekért.

(Hegedüs Géza)

Felhők

Bár nem beszélünk manapság az Árpádok nyelvén, de megértenénk, megéreznénk egymást, ha egy lovas vitéz életre ébredne a nyírségi homokbuckák alatt régi sírjában. Tudnánk felelni Mátyás királynak, ha halottaiból felébredve az utat tudakolná Buda felé. A Rákóczi korabeli kurucokkal elmulatozhatnánk, ha egy hegyaljai pincében kilépnének a falból.

Kis forrásból eredő folyó a nyelvünk, táltosok és hittérítők, a Don mellől jött harcos keleti fejedelmek és furulyázó pásztornépek szavaiból keletkezett. Szerelmes költők és névtelen történetírók tollán és lantján átjöttek az új magyar szavak, mint korai ősszel elszállnak a virágok pelyhei a hegytetőkről, elgurul az őserdei makk, útra kél a pókháló. Az első költők leszedegették a süvegjük mellől a pókhálót, és szép magyar szavakat szőttek a puszták felett lebegő virágpelyhekből. A névtelen jegyzők a tölgyfák lehullott gyümölcsét szedegették össze.

Fegyverkovácsok munkája közben, harci mének legeltetése alatt, a holdfénynél éneklő pogány asszonyok dalolásából született a magyar nyelv. A csodaszarvas rázta le agancsával az erdő ékszereit, a piros bogyókat, hogy szép magyar szavak legyenek belőlük. A Tiszán, sötét éjjelen, egy andalgó halászlegény meglepett szívéből pattant fel egy új szerelmes szó, mint a hóvirág. És az Árpád-királyok sírboltjaira új magyar szavakat véstek. Az igricek nyelve sok viszontagságon ment keresztül, amíg mai ékességeihez jutott.

(Krúdy Gyula)

Lakóházak a középkorban

A XIV-XV. században megjelentek a falvakban a két, sőt három részre osztott házak. Ezek szobából, pitvarból és kamrából álltak. Sőt ekkor már két szobás házak is voltak.

A falusi ház központja a tűzhely volt. A nyílt lángú szabadtűzhelyet a XV. században váltotta fel a kívülről fűthető kemence. A kémény még akkoriban ritkaságnak számított. A ház szellőzése és világítása az ablakokon történt. (…)

A parasztház bútorzata meglehetősen egyszerű volt: asztal, pad, székek, polcok a falon, ágyak, amelyek leginkább az egyszerű priccsekre hasonlítottak. (…) A férfiak általában subával, bundával takaróztak, kemény derékaljon feküdtek. Szekrény nem volt, helyette ácsolt ládát használtak, amely egyben ülőalkalmatosságnak is megfelelt. A ládát olykor egyetlen fatörzsből faragták ki. (…)

Cserép- és vasedényekben, serpenyőkben készítették az ételt. A lábas ekkor még a szó szoros értelmében három lábon álló főzőedényt jelentett. A tálalóedények cserépből készültek. Evőeszköz a kanál és a kés. Villát nem használtak. A szövő-fonó eszközöket is a házban tartották, azon készítették az asszonyok az egész család ruházatát.

(Bíró Ferencné – Csorba Csaba – Rékassy Csaba)

A Grimm testvérek

Olvasó emberek körében világszerte ismerős a Grimm testvérek neve. Jó stílusú írók, gyönyörködtető mesemondók és nagyhírű, nagyhatású mesegyűjtők voltak. A modern néprajz-, népköltészet-kutatás, irodalomtörténet nem foglalható össze említésük nélkül.

Nevükből következtethető, hogy németek voltak. (…) A két fiú egymás utáni évben született, Jacob 1785-ben, Wilhelm 1786-ban. Apjuk nagy hírű jogtudós volt, öccsük híres festő, a rokonságban és az utódok közt számos tudós és művész akadt. Ez a két Grimm fiú nyelvésznek és néprajztudósnak indult. Számos tankönyvet írtak, járták a vidéket, népmeséket és népdalokat gyűjteni. És felfedezték a mesélgetés új módszerét: megfigyelni a népek meséit, és azokat saját írói-költői szavaikkal elmesélni. Gyűjteményeiknek óriási sikere volt, a dán Andersen, nálunk Benedek Elek is tőlük tanulta a módszert. (…) A Grimm testvérek többi műve már rég irodalomtörténeti emlék csupán, de a Gyermek- és házi mesék című mesegyűjteményük három kötete első megjelenésük óta mindmáig az élő világirodalom része.

(Hegedüs Géza)

Az emberről

Ha a fák, füvek vagy akár az erdei állatok szólni tudnának, látván az embert és viselt dolgait, azt mondanák szánakozva: Óh, te szerencsétlen, honnan tévelyedtél ide, és hogyan fogsz te itt élni? Azt hallottuk, hogy minket is csoportosítottál, nevet adtál nekünk, de még a csillagokkal is foglalkozol, és egyáltalán mindenbe beavatkozol, bár a lábad lassúbb a zergénél, fogaid gyöngék, a gégédből pedig olyan hangok jönnek elő, hogy a hozzád hasonlók sem értik meg mindig.

Rajtunk pihenhetsz, mondanák a füvek, de ki ne tépkedj bennünket a földből, mert neked fogunk hiányozni. Mialánk menekülsz az eső meg a tűző nap elől, mondanák a fák, de ne akarj minket leigázni, mert akármilyen furcsa, idegen jövevény vagy, azt az oxigént szívod, amit mi, növények kibocsátunk, azon a fehérjén élsz, amihez csak általunk juthatsz hozzá.

Egyszóval hiába minden: bricsesznadrágodban és a motorbiciklis sisakodban és az űrhajós-szkafanderedben se tudod letagadni, hogy a természet egy darabja voltál, és az vagy ma is.

Úgy döntöttél, hogy ilyen kényelmetlenül, csak a hátsó végtagjaidat használva közlekedsz a földön. Azért, hogy tőlünk magadat megkülönböztesd? Enélkül is látnánk, hogy jövevény vagy, de azért ne félj tőlünk, inkább békülj meg velünk! Próbáld meg, és járj el dolgainkban és dolgaidban a természet és saját mértéked szerint!

(Ancsel Éva)

A néphagyomány és a nemzeti művelődés

A hagyományon általában az elődeinkről reánk maradt szellemi javakat értjük, míg a hagyaték és az örökség szók a reánk szállott anyagi javakat jelölik. A hagyomány ősi soron szájról szájra terjed. Többé-kevésbé minden ember tanítómestere ennek az ősi „iskolánkívüli népművelés”-nek, mégis a hagyományátadásnak és –átvételnek megvannak az erre született mesterei, aminthogy a népkötészetet, népdalt sem a nép minden tagja költi, hanem erre született kiválóságai.

Vannak szóval ki nem fejezhető hagyományok, nem tárgyi örökségek, ezek a szokások, a népélet íratlan törvényei.

Az írásbeliség módot ad arra, hogy hagyományainkat ne csak szájról szájra, hanem írás által is terjesszük. A lejegyzett hagyomány is átöröklődik az utánunk jövő nemzedékre, de ha az élők emlékezetében nem marad meg, akkor az élettelen hagyomány, melynek már nincs meg az a hatalmas, életkormányzó ereje, mint az élő hagyományoknak vagy szokásoknak. (...)

Ma a nyugat-európai szabású iskola- és könyvműveltség fénykorát éljük, s a nemzetmegtartó hagyományok ápolásával nem törődünk. Valami alacsonyabbrendűség vett erőt rajtunk. Nem becsüljük azt, ami a miénk. Kapva kapunk mindenen, ami idegen, ami „európai”. Pedig Európa nem arra kíváncsi, hogy átvettünk-e mindent, amit az európai művelődés nyújthat, hanem arra, hogy a magunkéból mivel gyarapítottuk az európai művelődést!

(Györffy István)

A babiloni függőkertek

Az ókori Babilon városának legfőbb nevezetességei a függőkertek voltak. A régészek rábukkantak olyan nyomokra, amelyek talán e kertekhez tartoztak, de erre nincs bizonyíték. Mi csak azért tudunk e kertek létezéséről, mert a kortársak látták és írásukban megörökítették szépségét.

Görög és római szerzők tanúsága szerint Babilon királyának parancsára készültek a függőkertek Kr. e. 600 körül. Babilon nagy városa a modern Irak fővárosától, Bagdadtól délre, az Eufrátesz folyó partján feküdt. Az egyik történet szerint a király honvágytól gyötört fiatal felesége, Amytisz számára építtette a függőkerteket, hogy azok emlékeztessék Perzsia hegyei között elterülő szülőföldjére.

A függőkerteket valószínűleg a folyó közelében, a város falainál alakították ki. Teraszokból álltak, és a legfelső terasz akár negyven méter magasságban is lehetett a földfelszín felett. (…) A növényeket ökrös szekerek és uszályok szállították a birodalom minden részéből. A kertekben valószínűleg megtalálható volt a füge, a mandula, a dió, a gránátalma, a bodorrózsa, a vízililiom és a tömjénfa is.

A kertek szépségét bizonyára egy kitűnő öntözőrendszer biztosította, amely a vizet az Eufráteszből nyerte.

(Reg Cox – Niel Morris)

A stílus gazdagsága

Akinek több szava van, több ismerete van. Sőt, mivel a rokon értelmű szavak sohasem egyértelműek, akiknek több szava van egy dologra, több gondolata is van róla. Mikor a rokon értelmű szavakat gyűjtöd, képzeteidet sokasítod, szellemedet, lelked világát népesíted. Így van a szólamokkal is. A szólam átöröklött, megcsontosodott gondolatkapcsolás, azaz szókapcsolás.

Lelked építőszekrényében kockák a szavak, oszlopok a szólamok. Mennél több oszlopod van, annál gazdagabb vagy, annál könnyebb lesz, hajlékonyabb és gazdagabb lesz elméd. Ez a gazdagságod folyton gyarapodik, s a számtanórán éppúgy, mint a történelemórán szólamokat tanulsz, melyek képessé tesznek számtani vagy történeti dolgokról gondolkodni. De mást is jelentenek neked a szólamok, mint könnyebbséget és eszközöket: másképpen is kincset jelentenek, kincses örökséget. Apáidtól örökölted őket, apáid gondolkodásmódját örökölted velük. Örököse vagy őseid szellemi kincseinek, és rajtad a sor megőrizni őket. Ismerd meg ugyan az idegen gondolkodását is, tanulj idegen nyelveket, és a magadét is jobban fogod érteni. Semmit sem lehet igazán ismerni önmagában, csak mással összehasonlítva.

Ismerj meg hát idegen nyelveket is, hogy jobban gondolkodhass a magadén.

(Babits Mihály)

A Csatorna-alagút

A világ leghosszabb tengeri alagútja a La Manche csatorna alatt létesült, Anglia és Franciaország között. Csodálatos mérnöki munka eredménye. Az alagút, amelyet néha Csalagútnak is hívnak, ötven kilométer hosszú, és ebből harmincnyolc kilométer hosszúságban a tengerfenék alatt fut. 1994-ben nyitották meg, mint annak a modern közlekedési rendszernek a részét, amely Nagy-Britanniát összeköti a kontinenssel.

Az utóbbi kétszáz évben a mérnökök számtalan javaslatot tettek a csatornán keresztül kialakítandó összeköttetésre. (…) Egyes mérnökök a csatorna felett átívelő híd megépítésének a gondolatával foglalkoztak. Csak 1985-ben kért fel azonban a brit és a francia kormány tervezőtársaságokat, hogy komoly terveket dolgozzanak ki. Kilenc terv készült el egy év alatt, s azok közül választották ki a legjobbat.

A Csalagút valójában három alagútból áll, kettőben vonatok járnak, és a harmadik, a kisebb, a kiszolgáló alagút. (…) Az autók, buszok és teherautók a Csalagútban futó vonatszerelvények egyik végén felhajtanak egy kocsiba, és harmincöt perces utazás után legördülnek a vasúti kocsikból. (…) Vannak különleges, nagy sebességű személyszállító vonatok is, amelyek megállás nélkül teszik meg az utat London, Párizs és Brüsszel között.

(Reg Cox – Niel Morris)

A kételemű nevek kialakulása

A XII. század első feléig osztályhelyzettől függetlenül a magyarság egynevű volt. Ez a név lehetett eredeti, törökös vagy keresztény név egyaránt. (...)

A XIII-XIV. században azonban (...) a régi nemzetségek fölbomlanak, a földbirtokok családi birtokká válnak, öröklődnek. Az öröklés jogi szabályai megkövetelik, hogy a családi összetartozás, az öröklési jog külső formában is kifejezésre jusson, hogy az örököst az okleveles gyakorlat pontosan körülírja, megkülönböztesse hasonló nevűektől. A körülírás először még nem igazi vezetéknév, hanem csak megkülönböztető név. Még nem öröklődik, ugyanazt a személyt egyik oklevél apjáról, a másik birtokáról, a harmadik esetleges ragadványnevéről is elnevezheti. (...)

A szabályos, öröklődő vezetéknevek kialakulását a nemesség körében a XIV., a jobbágyság körében a XV. századra lehet tenni. Természetes dolog, hogy a vezetéknév kialakulása, megszilárdulása és szabályos öröklődése évszázadokig tartó lassú folyamat. (...)

Miért váltak öröklődővé a megkülönböztető nevek? Kezdetben a nemesek megkülönböztető neve rendszerint, vagy igen gyakran birtokuk nevéből keletkezett. Az ilyesfajta név öröklődése könnyen érthető: a fiú a birtokkal együtt örökli annak nevét is. A Nógrád megyei Szécsény birtokosa volt a Széchenyi család. A fiú nemcsak a szécsényi kastélyt és birtokot örökölte, hanem a Széchenyi nevet is.

(Kálmán Béla)

A magyarok útra kelnek

Ötszáz esztendeje volt már, hogy a hunok elváltak a magyaroktól, és elindultak új hazát keresni. Ötszáz esztendő alatt a magyarok is megszaporodtak Szittyaországban, és elég erősnek érezték magukat arra, hogy Attila örökét meghódítsák.

Mielőtt elindultak volna a nagy útra, a nép öregjei, vezérei, táltosai összeültek tanácsot tartani. Hét törzsből állt akkor a magyarság. Mindegyiknek megvolt a maga külön vezére, és egyik se avatkozott a másik dolgába. (…)

A hét törzs hét vezére közül Álmost választották meg a magyarok fejének, aki legöregebb és legbölcsebb volt köztük. Álmos aztán öregsége miatt fiára, Árpádra bízta a főhatalmat. Elindultak, s el is jutottak hegyeken, vizeken, ellenséges országokon keresztül, egészen addig a földig, amely Attiláé volt valaha. Lassú és sokáig tartó út volt ez. Elöl lovagoltak a fegyveres vitézek, utánuk következtek a négykerekű ökrös szekereken a nők és a gyermekek. Ezek között terelgették a szolgák az óriási nyájakat, marhákat, juhokat, amelyek tejjel és hússal látták el a vándorló népet.

Amely ország népe barátságosan fogadta őket, azon békességgel haladtak át, ahol ellenük szegültek, ott karddal nyitottak utat maguknak.

Így értek el a sok harc és hosszú pihenők közt a Vereckei-szorosig.

(Móra Ferenc)

Téli asszonyi ünnepek

A mezőgazdasági munkák ősszel befejeződtek, ezért az asszonyok télen fonással foglalkoztak. November második felében kezdődött a fonás, és gyakran farsangig tartott. Sok téli estét töltöttek el együtt az asszonyok és a lányok, hiszen beszélgetés, énekszó, játék mellett jobban ment a munka. Nem otthon dolgoztak, ennélfogva megtakarították a világítás árát. Tilos volt azonban fonni az egyházi és népi ünnepeken, jeles napokon, így Borbála napján, Luca napján, karácsony két napján nem fontak az asszonyok.

November-december hónapban egy sor női munkatilalommal kapcsolatos jeles napot is találunk, s ilyenkor szokták a lányok találgatni, hogy ki lesz a férjük. András-napon a lányok böjtöltek, vagyis csak három szem búza, három csepp víz volt az élelmük. Ekkor akarták megtudni jövendőbelijük nevét, ezért a szilvás gombócokba férfineveket tettek. A víz színére kerülő első gombócból jósolták meg, azaz abból olvasták a leendő férjük nevét. Hasonló jósló szokások fűződtek Katalin napjához, a Borbála-naphoz és Luca napjához is.

(Dömötör Tekla)

Дата добавления: 2015-09-18 | Просмотры: 337 | Нарушение авторских прав