АкушерствоАнатомияАнестезиологияВакцинопрофилактикаВалеологияВетеринарияГигиенаЗаболеванияИммунологияКардиологияНеврологияНефрологияОнкологияОториноларингологияОфтальмологияПаразитологияПедиатрияПервая помощьПсихиатрияПульмонологияРеанимацияРевматологияСтоматологияТерапияТоксикологияТравматологияУрологияФармакологияФармацевтикаФизиотерапияФтизиатрияХирургияЭндокринологияЭпидемиология

Рекомендовано Міністерством освіти і науки України

ЗБІРНИК ДИКТАНТІВ

для державної підсумкової атестації

з угорської мови для загальноосвітніх навчальних закладів з навчанням угорською мовою

9 клас

Ужгород – 2014

Рекомендовано Міністерством освіти і науки України

(наказ від 27.12.2013 № 1844)

ЗБІРНИК ДИКТАНТІВ для державної підсумкової атестації з угорської мови для загальноосвітніх навчальних закладів з навчанням угорською мовою. 9 клас – Ужгород, 2014

Укладач: Браун Є. Л.

Рецензенти:

Дєрке М. Ж. – доцент Ужгородського національного університету, кафедра угорської філології

Сергійчук Ю. П. – методист кабінету освіти національних спільнот ЗІППО

Bevezető

A szöveggyűjtemény a 9. osztályban oktató magyar tannyelvű általános és középfokú iskolák magyartanárai számára készült segédkönyv. Az itt található szövegek a vizsgára való felkészülésben, a helyesírás gyakorlásában nyújtanak segítséget az adott osztály tanulói számára.

Az anyanyelv megőrzése, helyes használata egyik legfontosabb feladata az iskolának, a pedagógusnak, a magyartanárnak egyaránt. A tollbamondás gyakorlására és a sikeres vizsgázás céljából összeállított gyűjtemény változatos szövegeket tartalmaz. A gyűjteményben egyaránt megtalálható részlet szépirodalomi alkotásokból, tanulmányokból, leírásokból.

A szöveg diktálásakor figyeljünk a tollbamodás felolvasásának módszertani követelményeire. A szöveget háromszor olvassuk fel:

• először az egészet folyamatosan, miközben senki sem ír (a tanulók számára ismeretlen vagy idegen eredetű szavakat írjuk fel a táblára);
• másodszor mondatonként, tagolva, a tanulók írástempójához igazodva;
• harmadszor újra az egészet folyamatosan, mialatt a tanulók ellenőrzik munkájukat.

Írásban a tanulóknak nem kell feltüntetniük azokat a jeleket [(...)], amelyek az eredeti szövegből bizonyos részek kimaradását jelzik a hitelesség végett, valamint a szöveg szerzőjének nevét sem.

Braun Éva

A nyelvről

Sok mindent hagy örökül egyik nemzedék a másiknak, de mind között a legfontosabb a nyelv. Ez a hagyomány hordozza az évezredekben összegyűjtött tudásunkat, közvetíti az időben, s így folytonosságot biztosít az értelmes emberi életnek. De nemcsak az ismereteinket őrzi és nyújtja át korról korra, emberről emberre, hanem ő maga ösztökél arra, hogy többet ismerjünk meg a világból: több dolognak adjunk nevet. Vagyis több dolgot érintsünk meg a gondolatunkkal. Mert a nyelv gondolat: ez tehát, ami egyedül képes birtokunkba adni a világot. A legértékesebb minden lehetséges között, mert értelmét is minden csupán akkor tárja fel, ha szavakkal kezdjük felruházni.

A nyelvet jól és szépen használni egyike a legnagyobb örömnek. Megnyugtató beteljesedést jelent, amikor valamihez pontosan illő, tartalmát hiánytalanul kifejező szót találunk. Megérteni akkor kezdünk valamit, amikor beszédünk tárgyává tesszük, s sajátunknak akkor mondhatjuk, mikor megtaláltuk a nevét.

De nem csupán beteljesít és gyönyörködtet a nyelv, hanem szabaddá is tesz. S ez a legnagyobb dolog. Miközben a tárgyához közelít – fölé is emel.

S még valami a nyelv csodái között, amit semmiképpen sem szabad említetlenül hagynunk. Legalább annyira fontos, mint minden egyéb, amiről eddig beszéltünk. Ő általa él valamely nemzet. Magunk, magyarok is. És tudnotok kell: ha a nyelv pongyolasága, botladozása a gondolat hitványulásának a jele, akkor romlása a nemzet életét veszélyezteti.

(Sánta Ferenc)

Magyar népviseletek

„Ruha teszi az embert” – ennek a szólásnak az elmúlt századokban nagyon határozott jelentése volt. Részletesen kidolgozott szabályok írták elő, milyen ruhaanyagok, milyen díszek, ékszerek viselése a nemesemberek kiváltsága. Ezeket a városi polgárok, a parasztemberek nem viselhették. A ruháról lehetett megítélni egykor, hogy valaki magyar-e vagy olasz, német-e vagy éppen görög. A népviseletek, kivált a későbbi változatos, színes viseletek tájanként, sőt községenként is különböztek – ruhájáról meg lehetett mondani, ki hová való.

A bőrből készített ruhadarabok közül a ködmön volt a legáltalánosabb. Viselték férfiak, nők, volt térdig érő változata is, de gyakrabban csípőig, derékig ért. Egyszerű példányait cserzetlen bőrből a pásztorok maguk is megcsinálták, a parasztemberek számára általában a szűcsmesterek készítették. A régi leltárak, történeti feljegyzések a nemesi viseletben sohasem említettek ködmönt. Az kizárólag a parasztemberek, mezővárosi polgárok öltözékéhez tartozott.

A suba a szabadban élő, dolgozó parasztemberek, pásztorok, hosszú utakra járó fuvarosok nélkülözhetetlen ruhadarabja volt. A subát szőrével befelé viselték hidegben, szőrével kifordítva eső ellen, mivel a zsíros, természetes gyapjúfürtökről lepergett az eső. Szőrével kifelé öltötték fel melegben is. Az egész nap nyájat vigyázó pásztoroknak szinte háza volt a suba: benne vészelték át a vihart, esőt, belé burkolózva aludtak a földön, az összehajtott subára ültek, néha a kiterített suba volt az asztaluk.

(Flórián Mária)

Népmeséink sorsa

Aki a gyermek és ifjúsági olvasmányok kérdését komolyan veszi, be kell 1átnia, hogy az ilyenfajta olvasmánynak nem szabad egyszerűen csak a szórakoztatás, gyönyörködtetés célját szolgálnia, hanem észrevétlenül is bele kell lopnia valamit a gyermek gondolatvilágába azokból az eseményekből, amelyek egy közösség, egy nép, egy nemzet tulajdonságai és eszményei.

Márpedig a magyar mesékben a magyarság tulajdonságai, eszményei tükröződnek vissza. Derűlátás, törhetetlen akaraterő, céltudat, szótartás, a gyengébbeken va1ó segítés és még mennyi minden olyan tulajdonság árad ezekből a mesékből, amely hiányzik belőlünk, és hiányzik abból a társadalomból is, amelyben élünk.

A népmese azonban nemcsak szórakoztat, nemcsak jellem- és er­kölcsnevelő hatása miatt jelentős, de fontos anyagot szolgáltat az ősi hitvilág ismeretéhez is. E hitvilágban a primitív népek hiedelemvilá­gának mindenütt feltalálható elemei keverednek olyanokkal, amelyek csak a keleti népek, vagy éppen csak a finnugorság világfelfogására jellemzőek. Például a magyar mesei világkép hármas felépítésében az ég, a föld és a víz képzete megvan mar az asszír - babilóniai vallásban is.

A tetejetlen vagy égig érő fa meséjében a mesehősnek a Szél, a Hold és a Nap birodalmában kell áthatolnia ahhoz, hogy célját elérje.

(Szabó T. Attila)

A megtestesült gondolat

Legjobb szellemeink a nyelvről szólván a beszélők közösségét mindenkor a nemzet egészével azonosították, a nyelvet pedig megtartó erejűnek tekintették. Az anyanyelvhez való ragaszkodás a néphez va­1ó hűségnek vált a fokmérőjévé, s a szó így az emberség hordozójává.

Csak olyan nyelv é1het és szolgálhat igazán egy népet, amelyik az igazság hirdetésére kötelezi el magát. Amikor napjaink­ban gyakran kesergünk a nyelvi torzulásokon, akkor tudnunk kell azt is, hogy e torzulások nem véletlenül következtek el: amikor a szót az igazság elfedésére használtuk, akkor kényszerültünk a nyelvet kiforgatni természetes állapotából. Pedig tudnunk kellett volna, hogy a természetesség és igényesség édestestvérek, hogy emberül csak ak­kor szólunk, ha az igazságot mondjuk, azt pontosan közöljük, és a gondolat szépen formált köntösében jelenítjük meg.

A példákat vég nélkül sorolhatnánk.

A kérdés inkább az: mindezek tudtán mi a teendő?

Elsődleges az, hogy az anyanye1v műveléséért, tudatos használa­táért – és ha szükséges: védelméért – minden tőlünk telhetőt meg kell tenni. Hiszen a megromlott és eltorzult érintkezésformák miatt a gondolatok cseréje vált nehézkessé, olykor lehetetlenné, és vál­ságba jutott a társadalmi párbeszéd mindenféle formája. Ha ez így van, akkor be kell látni mindenkinek, hogy az anyanyelv tudatos ismerete és igényes használata nélkül lehetetlen a társadalmi együtt­é1és, bármiféle reform, szellemi megújulás. Erre a tudatosságra és igényességre viszont nevelni kell; nevelni a legkisebb közösségtől, a családtól kezdve az egész társadalomig mindenkit.

(Z. Szabó László)

A magyar nyelv védelme

A nyelv, a magyar nyelv nem romlik, nem javul: jelei őrzik magyar műveltségünk ősi és újdonatúj kincseit egyaránt, őrzik a magyar szellemet. Nem nyelvünk romlik, hanem egyre többen vannak, akik csak szavait, fordulatait tanulják meg kötelességszerűen, de hajlamaik más nyelv, más műveltség bűvöletébe vonják őket. Ez a hajlam, mint bujkáló betegség, kipörsen nyelvünkön is, ezt lehet leplezni, de csak tüneti kezeléssel. Ezek a hűtlen hajlamok lassan érvényesülnek, s valósággal új nyelvet alkotnak, mely egyes elemeiben magyar, magyaros, de tartalmában, szerkezetében s jeleik nagy részében idegen. Ezt az egyveleg álmagyar, hivatalos használatra magyar nyelvet nem lehet s nem is érdemes tisztogatni, ha azoknak lelkét, akik ezt beszélik, nem tudjuk a magyar szellem tiszta tűzkörébe vonni. Aki pedig a magyar szellem tején nőtt fel, s felcseperedve lelke táplálójában, édes anyanyelvünkben megtalálta férfieszményét, a magyar hagyomány, a magyar műveltség, a magyar hivatás tudatát, az hiába hoz szellemi tanulmányútjáról idegen szót, hiába tapad rá egy-egy idegen szókapcsolat, nyugodtan élhet vele: díszíti nyelvét idegen szóval, mint meghódított szókapcsolattal. Nyelvének magyar szerkezete, beszédének magyar kiejtése úgyis elveti, vagy úgy magyarítja, hogy csak nyelvészeti firtatás után vall rá idegen voltára.

(Bóka László)

Népszokások

A Pünkösd a Húsvét utáni 7. vasárnapra, tehát az 50. napra eső ünnep. A tavaszvárásnak, a jó idő megérkezésének a napja, a virágfakadásnak ünnepe. Ezért is mondjuk májusról, hogy az év legszebb hónapja. Hogy a magyarságnak volt-e az őshazában tavaszünnepe, vagy csak itt ismerkedett meg vele, nem tudjuk. Későbbi adataink azonban valószínűsítik azt a feltételezést, hogy már a kora középkorban élt két jellegzetes szokása: a pünkösdi királyválasztás és a pünkösdi királyné-járás.

A pünkösdölés szokása ismert volt Bácskában, a Muravidéken is. A felnőttek szokásaira, a pünkösd napján tartott lóversenyre, a pünkösdi király és királyné választására is emlékeznek még. Az Alföldön - egyetlen kiskunfélegyházi változattól eltekintve - csak Szeged vidékén volt ismeretes a pünkösdölő, de ez a szokás is immáron már a múlté.

A rózsa a pünkösdi énekekben majdnem mindig előkerült. (...) A rózsa-jelkép útja az ókortól szinte napjainkig végig követhető. A középkori misztika a rózsát, a virágok királynőjét a mennyek királynőjére vonatkoztatta. Számos középkori Madonna-ábrázoláson tart Mária a kezében rózsát jogar helyett. Mária a "tövis nélküli rózsa": a pünkösdi rózsa is ilyen, és ezért Mária kedvelt attribútuma, csakúgy, mint a rózsákkal teli kosár, amivel Szent Dorottyát és Árpád-házi Szent Erzsébetet jelképezik.

(Dömötör Tekla)

Дата добавления: 2015-09-18 | Просмотры: 357 | Нарушение авторских прав